Reggel Toni keltett fel. Lementem reggelizni aztán indulhattunk iskolába. A suliba semmi különös nem volt. Senkit nem ismertem csak akivel eddig találkoztam. Furán éreztem ma magam. A tananyagot tudtam és egész nap csendben voltam csak Camel beszéltem és Kiraval. Hamar elment ez a nap a suliban. Megbeszéltük a többiekkel, hogy elmegyünk ma is kosarazni. 4kor találkozunk. Gyorsan hazafelé bementünk a kistesómért és otthon ledobtuk a táskánkat majd ettünk. Apu pont akkor ment el amikor mi jöttünk. Azt mondta, hogy 9-re jöjjünk haza. Ő egy óra múlva jön. Akkor amikor mi megyünk így Toni nem lesz egyedül. Miután ebédeltünk közösen az öcsémmel és Camel írtunk házit. Átöltöztünk kosaras cuccba. Vagy is én felvettem a kosaras nacim és egy fehér trikót hozzá pedig a Nike cipőmet. Felfogtam a hajamat és lementem a nappaliba. Cam nem sokkal utánam jött le. Elköszöntünk Tonitól és mikor kiléptünk az ajtón apu akkor szállt ki a kocsiból. Adtunk neki egy - egy puszit és elsétáltunk a parkba. A kosárpályán már ott voltak a többiek. Mindenkinek adtam félénken két-két puszit és felosztottuk a csapatokat. Én voltam Alexel, Chrissel és Adammel. Austin Camet és Kirat kapta. Ők kezdtek.
A meccset mi nyertük egy pont előnnyel. Kifáradva dőltünk el a fűbe. Nevettünk és beszélgettünk.
- Gyere, beszélni szeretnék veled. – fordult felém Austin. Felálltam és átmentünk a pálya másik oldalára.
- Mondjad. – mosolyogtam rá kedvesen. Amúgy nagyon szimpatikus és aranyos fiú. Valami köt hozzá, csak nem tudom mi és ez nagyon zavaró.
- Most kiöntöm neked a lelkem. – vett egy mély levegőt. Én is ezt tettem, hiszen nem tudtam, hogy mire számítsak. – Magasba emeltél, majd mélybe taszítottál. tudom, hogy nem önszántadból. Mikor veled vagyok tudom, hogy mit érzek. Szívemből szólok, de nem tudom , hogy van e értelme. Hiszen tudom, hogy te mindig azt mondod amit gondolsz. Mint ha üvegszilánkokon sétálnék, tudni szeretném de nem merem megkérdezni. Hát mondd, hogy szeretsz, vagy azt, hogy elhagysz. Kérlek, ne a csend beszéljen! Csak mondd, hogy engem akarsz, vagy azt, hogy eldobsz. Kérlek, ne a csend beszéljen! Régen közel engedtél magadhoz, de most már az üres szemed láttán rosszul érzem magam. Mikor veled vagyok mostanában olyan, mint ha kockát dobnék: Nem tudom, hogy mikor és hogyan fogsz megsiratni. A csend megöl engem! Ha tényleg vége, akkor essünk túl rajta minél gyorsabban! Nem akarlak elengedni és nem is foglak tudni, mert már beléd szerettem. – szipogta. Láttam, hogy csillog a szeme a könnytől de nem engedte szabadjára őket. Nem tudtam mit is mondhatnék, hiszen nincsenek emlékeim szeptembertől. Igaza van, hiszen én mindig kimondom azt amit gondolok, most is ezt fogom tenni.
- Figyelj Austin! Elhiszem, hogy szerettelek de most nem tudom mit is érzek, hiszen nincsenek emlékeim és így nem mondhatok semmi konkrétat. Érzem, hogy köt hozzád valami csak nem tudom, hogy mi és ez eléggé zavar. Azon kapom magam mostanában, hogy rád gondolok de nem tudom mit is érzek és amíg nem vagyok benne biztos addig nem szeretnék semmit. Nem akarlak hiú ábrándokba kergetni. – hajtottam le a fejem. Rám nézett és felsóhajtott majd szólásra nyitotta a száját.
- Ha itt maradnék, akkor ezek szerint csak az utadban lennék. Szóval elmegyek de azt tudom, hogy csak rád fogok gondolni minden lépésemnél és én örökké szeretni foglak. Én örökké szeretni foglak. Keserű-édes emlék mindaz, amit magammal fogok vinni. – mondta és legördült egy könnycsepp a szeméből.
- Kérlek ne sírj. – töröltem le a könnyeit.
- Mind a ketten tudjuk, hogy nem én vagyok az, akire neked szükséged van és én örökké szeretni foglak… Remélem életed az elképzeléseid szerint alakul és remélem mindened meglesz amiről álmodtál. Én kívánok neked örömöt és boldogságot de mindezek felett kívánok neked olyan szerelmet , mint amilyen a mienk volt. Én mindig itt leszek neked, ha szükséged lesz rám. Védeni foglak mindentől. Nem fogom hagyni, hogy baj érjen. Szerelmem még zakatol az eltűnt szavak vágányán, mondd, hogy te is így érzel s halálomig várnál rám. Számomra az elmúlt idő lett a menedékem, pár emlékkel most rólad, még is megelégszem. Félve nézünk egymásra , mert kezedben az életem. Az idő tőlem elrabolna s nekem kell megvédenem. Hogyan állítsam meg? Mondd el és én úgy fogom! Nem hitt bennem más, végül te mondtál le rólam. Ez egyedül nem megy, te kellesz , hogy megoldjam! Emlékezz rám, mikor fúj a szél. Emlékezz , mikor minden véget ér. Nézz rám, fogd meg a kezem. Szorítsd meg bátran míg lehunyom a szemem. – fogta meg a kezem és lehunyta szemeit. Én erősen megszorítottam. – Emlékezz mennyire szerettél, mennyire fájt mikor a kórházban feküdtél. – láttam, hogy csukott szemét megint elhagyják a könnyek. Próbáltam emlékezni de nem ment. – Bizonytalan jövő, bizony nem tudom mit tartogat, de remélem egyszer talán hallom még a hangodat. Karjaidba borulva csókolnám a szád. Én annyit kérek, hogy mindig emlékezz rám. – kinyitotta a szemeit és mélyen belevéste az enyéimbe. Ekkor rengeteg emlékkép söpört végig a fejembe. Austinnal vagyok egy autóban a határnál. Austinnal lefekszünk. Austinnal vagyok a parton, a házunkban, a szobámba és a kertbe. Együtt bulizunk és az utolsó az amikor egy sikátorban átölelem Austint és megszúrnak. A fájdalomtól hírtelen felsikítottam majd a földre rogytam.
~Austin~
Mindent elmondtam amit éreztem iránta. Mikor a szemébe
néztem a fejéhez kapott majd fl perc után felsikított, a földre esett és
elájult. Mindenki felénk rohant.
- Mi történt? – rázogatta finoman Flo vállát Cam.
- Nem tudom. Elmondtam neki mit érzek, kértem, hogy emlékezzen és a szemébe néztem. A fejéhez kapott,felsikított és elájult. – hadartam idegesen. Felhívtam a mentőket akik két perc alatt készen is voltak. Cam ment Floval mi pedig utánuk. Szerencsére a kórház nagyon közel an a parkhoz. Rohantunk az épületig. A portás elmondta, hogy hol van Flo és elmentünk a kórteremhez. Egy óra múlva két orvos és egy nővér jött ki.
- Ki a hozzátartozója? – kérdezte az egyik fehér köpenyes.
- A testvére vagyok. – ugrott fel Cam.
- Akkor elmondanám, hogy semmi komoly nincs csak az agya túl sok információt kapott. Túl sok emléket így elájult de ne aggódjanak. Semmi baja, egy két órán belül felébred és még ma haza is mehet. Bemehetnek hozzá de egyszerre maximum ketten menjenek. – nézett végig a mi kis bandánkon.
- Rendben és köszönjük. – hálálkodtam. Hála istennek, hogy semmi baja. Azt hittem valami komoly a dolog, de szerencsére nem és inkább bele se gondolok, hogy rosszabb is történhetett volna. Először Chris és Kira ment be majd Cam és Adam. 1 óráig voltak bent külön- külön de Flo még nem kelt fel, mondjuk az orvos azt mondta, hogy egy-két óra múlva kel fel. Bementem hozzá és megszorítottam a kezét.
- Kérlek, kicsim,kelj fel. Nekem te vagy az egyik legfontosabb személy az életemben. Nem akarlak elveszíteni. – beszéltem hozzá. Már fél órája bent ülhettem mikor Flo megszorította a kezem. – Flo. – nyitottam ki a szemem.
- Itt vagyok. – mosolygott rám. Újra láttam a szemében azt amire napok óta várok. A csillogást, a szerelmet irántam.
- Emlékszel? – kérdeztem halkan.
- Igen, mindenre. Sajnálom, hogy olyan voltam veled de nem tudtam mit tenni. Mindig is szerettelek, most is szeretlek és mindig is szeretni foglak. – tornázta fel magát ülőhelyzetbe.
- Én is. – öleltem át.
- Tudom és amit mondtál nekem a pályán az nagyon megható volt. – simogatta a hátam.
- Hiányoztál. – csókoltam meg.
- Nekem is. Este nem alszol nálunk? – nézett rám huncut mosollyal.
- Ha akarod . Érted bármit. – pusziltam meg a homlokát. – Mindjárt jövök. – engedtem el a kezét. – Fent van. –rohantam ki az ajtón. Kerestem egy nővért aki megvizsgálta és azt monda, hogy nyugodtan hazamehet most is. Mindenki boldog volt. Hívtunk egy taxit hármunknak , mert a többiek hazamennek. Hazaugrottam ruháért és Zacért. Ő is ott alszik. Elmondtuk mindent Flo apukájának aki az elején kicsit bepánikolt de aztán lenyugodott, hogy legalább semmi baja a lányának és az emlékei is visszatértek. Megengedte, hogy Zacel itt aludjunk. Rendeltünk vacsorát és miután elfogyasztottunk már este 11 volt. Holnap szerencsére nincs suli, mert a tanárok valami kirándulásra mennek. Aztán holnap péntek szóval ez így pazar. Vacsora után mindenki ment a szobájába, Cam a fiúkkal ment játszani. Paul pedig elment az ismerőseivel valahova beszélgetni és csak késő este/hajnalban jön. Ahogy beértünk a szobába, bezártam kulcsra az ajtót és neki toltam Flot. Hevesen csókolóztunk majd lekerültek a ruhák. Az akcion után mellé feküdtem és őt néztem.
- Hiányoztál, a csókjaid az érintésed. – simogattam meg az arcát. Annyira vágytam már rá.
- Nekem is. Szeretlek. – csókolt meg.
- Én is. - mondtam és a mellkasomra vontam fejét és átöleltem. Puszit nyomtam a hajába és megvártam amíg elalszik. Egy fél óra alatt ez össze is jött aztán én is álomra hajtottam fejem.
- Mi történt? – rázogatta finoman Flo vállát Cam.
- Nem tudom. Elmondtam neki mit érzek, kértem, hogy emlékezzen és a szemébe néztem. A fejéhez kapott,felsikított és elájult. – hadartam idegesen. Felhívtam a mentőket akik két perc alatt készen is voltak. Cam ment Floval mi pedig utánuk. Szerencsére a kórház nagyon közel an a parkhoz. Rohantunk az épületig. A portás elmondta, hogy hol van Flo és elmentünk a kórteremhez. Egy óra múlva két orvos és egy nővér jött ki.
- Ki a hozzátartozója? – kérdezte az egyik fehér köpenyes.
- A testvére vagyok. – ugrott fel Cam.
- Akkor elmondanám, hogy semmi komoly nincs csak az agya túl sok információt kapott. Túl sok emléket így elájult de ne aggódjanak. Semmi baja, egy két órán belül felébred és még ma haza is mehet. Bemehetnek hozzá de egyszerre maximum ketten menjenek. – nézett végig a mi kis bandánkon.
- Rendben és köszönjük. – hálálkodtam. Hála istennek, hogy semmi baja. Azt hittem valami komoly a dolog, de szerencsére nem és inkább bele se gondolok, hogy rosszabb is történhetett volna. Először Chris és Kira ment be majd Cam és Adam. 1 óráig voltak bent külön- külön de Flo még nem kelt fel, mondjuk az orvos azt mondta, hogy egy-két óra múlva kel fel. Bementem hozzá és megszorítottam a kezét.
- Kérlek, kicsim,kelj fel. Nekem te vagy az egyik legfontosabb személy az életemben. Nem akarlak elveszíteni. – beszéltem hozzá. Már fél órája bent ülhettem mikor Flo megszorította a kezem. – Flo. – nyitottam ki a szemem.
- Itt vagyok. – mosolygott rám. Újra láttam a szemében azt amire napok óta várok. A csillogást, a szerelmet irántam.
- Emlékszel? – kérdeztem halkan.
- Igen, mindenre. Sajnálom, hogy olyan voltam veled de nem tudtam mit tenni. Mindig is szerettelek, most is szeretlek és mindig is szeretni foglak. – tornázta fel magát ülőhelyzetbe.
- Én is. – öleltem át.
- Tudom és amit mondtál nekem a pályán az nagyon megható volt. – simogatta a hátam.
- Hiányoztál. – csókoltam meg.
- Nekem is. Este nem alszol nálunk? – nézett rám huncut mosollyal.
- Ha akarod . Érted bármit. – pusziltam meg a homlokát. – Mindjárt jövök. – engedtem el a kezét. – Fent van. –rohantam ki az ajtón. Kerestem egy nővért aki megvizsgálta és azt monda, hogy nyugodtan hazamehet most is. Mindenki boldog volt. Hívtunk egy taxit hármunknak , mert a többiek hazamennek. Hazaugrottam ruháért és Zacért. Ő is ott alszik. Elmondtuk mindent Flo apukájának aki az elején kicsit bepánikolt de aztán lenyugodott, hogy legalább semmi baja a lányának és az emlékei is visszatértek. Megengedte, hogy Zacel itt aludjunk. Rendeltünk vacsorát és miután elfogyasztottunk már este 11 volt. Holnap szerencsére nincs suli, mert a tanárok valami kirándulásra mennek. Aztán holnap péntek szóval ez így pazar. Vacsora után mindenki ment a szobájába, Cam a fiúkkal ment játszani. Paul pedig elment az ismerőseivel valahova beszélgetni és csak késő este/hajnalban jön. Ahogy beértünk a szobába, bezártam kulcsra az ajtót és neki toltam Flot. Hevesen csókolóztunk majd lekerültek a ruhák. Az akcion után mellé feküdtem és őt néztem.
- Hiányoztál, a csókjaid az érintésed. – simogattam meg az arcát. Annyira vágytam már rá.
- Nekem is. Szeretlek. – csókolt meg.
- Én is. - mondtam és a mellkasomra vontam fejét és átöleltem. Puszit nyomtam a hajába és megvártam amíg elalszik. Egy fél óra alatt ez össze is jött aztán én is álomra hajtottam fejem.
