*II.Évad*53.rész-Minden megváltozik

Facebook csoportba lépjetek be :) *ITT*

Mikor felkeltem, kipihentnek éreztem magam, kényelmesen és nyugodtan aludtam. Félve néztem az órára ami délelőtt 11-et mutatott. Oldalra fordultam és látta, hogy Jorge-nak hűlt helye van az ágy másik oldalán. Nyújtózkodtam egyet az ágyban, majd ledobtam magamról a takarót és a fürdőbe mentem, arcot mostam majd felvettem a tegnapi fehér neműmet, nadrágomat és kerestem egy pólót ami nem annyira gáz – mármint, hogy nem túl bő nekem. – nagy nehezen találtam egy fekete atlétát, szerintem ezt már rég kinőtte a barátom, ugyan is jó volt rám. A hátamnál és a hasamnál lógott egy kicsit, de megteszi. Bátorkodtam leemelni a polcról a fiú hajkeféét is, átszántottam, hosszú s barna hajamon, majd visszatettem a tárgyat a helyére. A szemeim kicsit pirosak voltak a sok sírástól de ennek ellenére nem tűntem meggyötörtnek, pedig a szívem összefacsaródott, mint a egy citrom. Bevetettem az ágyat majd lassan kinyitottam a szoba ajtaját, már idefent érezhető volt a friss rántotta illata. Korgott egyet a hasam így szélsebesen ám halkan léptem le a lépcsőfokokra. A nappaliban ment a televízió és ehhez egy fekete haj is társult, egyből felismertem.
- Marcell. – kopogtattam meg a vállát.
- Á, édesem, csak hogy felébredtél. - kerülte meg gyorsan a kanapét majd szorosan megölelt.
- Florencia? – nézett rám nagy barna szemeivel Esperansa . – Jorge anyukája. – lassan bólintottam majd ő is gyorsan felém jött majd erősen karjaiba zárt.
- Örülök nektek. – fogtam meg mind a kettejük kezét, tényleg nagyon hiányoztak már, a konyhába indultam ahol Jorge kirakta a tányérokra a gőzölgő tojást és mellé a pirítósokat. - Te tudsz főzni? – nevettem fel.
- Ezt-azt. – mosolygott rám, majd kihúzta a széket, ezzel jelezve, hogy üljek le, így is tettem. Mindenki leült az asztalhoz, jó étvágyat kívántunk majd elkezdtünk reggelizni. Furcsa volt így majdnem 4 év után újra látni őket, mosolyogva néztem  végig mindenkin, semmit nem változtak csak Jorge. Esperansa gyönyörű hosszú, göndör loknijai semmit nem változtak, arcán még mindig nincs egy ránc sem,alakja most is karcsú és tökéletes. Marcell fekete haja rövid, izmosabb testalkatú, az ő arcán néhol egy-két ránc éktelenkedik, de nem baj. Jorge, na ő viszont más, eltűnt az a régi, szeleburdi kisfiú, most már kemény,önálló, magabiztos, bátor férfi lett. A rövid haja már hosszabb és égnek áll, arca férfiasabb lett és érettebb, eltűntek a kicsi pattanások a homlokáról, már nincs fogszabályzója. Látszik, hogy elrepült a fejünk felett az idő, hipp-hopp és már huszonegy évesek leszünk. El sem hiszem, emlékszem amikor még a homokozóban játszottunk, vagy délután csúszdáztunk és hintáztunk a játszótéren . Veszekedtünk, mert nem akarta visszaadni az akkoriban legkedvesebb mackómat, ami mai napig nála van. Miután elfogyasztottuk a finom, késői reggelinket, Esperansa és Marcell elmentek dolgozni én pedig az emeletre indultam, végig simítottam kezem a lépcső mentén húzódó korláton és már az emeleten voltam. Jorge még lent maradt rendet rakni, benyitottam a szobájába és a sarok kanapéjához mentem, tele volt párnákkal és plüssökkel, kiszúrtam egyből a mackómat. Ezt anyutól és aputól kaptam az első szülinapomra, lassan nyúltam felé majd a kezembe vettem, végig simítottam a puha anyagon és könnyek szöktek a szemembe, beugrott az a kép ahogyan kicsiként örülök a mackónak amikor kibontottam a csomagolásból. Hirtelen felindulásból magamhoz öleltem a mackót és úgy pityeregtem, egyszer csak két erős kart éreztem , a derekam köré csavarodtak, állát a vállamra tette.
- Ha kell visszaadom. – bugta fülembe.
- Nem kell, nekem van több emlékem anyuról, ez a te emléked rólam, ha újra elmennénk vagy ti mennétek el akkor ez a maci azt jelképezi, hogy ott vagyok veled. – visszatettem a párnák közé az állatot, Jorge maga felé fordított, egy puszit adott az arcomra és megölelt. Mindig tudja mivel tud lenyugtatni, ezt régen is szerettem.
- Haza kéne, hogy vigyelek, apukádék biztos aggódnak. – levette magáról pólóját, ezzel felfedve hasát, végig néztem rajta és meg van a „V” vonala és a hat kockája, . – egyébként jól állt neked a ruhám. – kacsintott mosolyogva majd felvett egy másik pamutot. Bementem a fürdőbe és megmostam az arcomat majd elindultunk.  ház előtt állt egy gyönyörű fekete 6-os BMW. Amikor Jorge odament és egyszerűen beült, a szám is tátva maradt. – Nem jössz? – nyitotta ki nekem az ajtót, bólintottam mosolyogva majd beültem. Belül krém színű bőr volt az ülés, a műszer fal is krém színű volt.
- Gyönyörű. – néztem körül az autóban.
- Igen, imádom Florenciát. – nézett rám mosolyogva.
- Rólam nevezted el az autódat?
- Igen, ez az első kocsim és gondoltam, hogy arról a lányról nevezem el akivel mindig együtt voltam. Ez furcsán hangzik de anyun kívül te voltál az első lány az életembe. – nevetett fel, ez végül is igaz, apun kívül Jorge volt az első fiú az életembe .Beindította az autót és lassan kanyarodott a fő útra ami a part mellett volt. Minden sebességhatárt betartottunk, még is olyan volt , mint ha 130 km/h-val haladtunk volna. Egyszer csak megállt a járgány és már a házunk előtt voltunk, egyből nyílt az ajtónk és Barbara aggódó tekintetével találkoztam, kiszálltam, odarohant hozzám és megölelt.
- Hazajött. – kiáltott be a házba, kiszaladt az egész család, Cami a nyakamba vetette magát és majdnem megfojtott, az öcsém is ugyan ez csinálta. Apu Jorgeval fogott kezet majd rám nézett, én is rá és elindultunk be a házba, leültünk a nappaliba és apu elővett egy borítékot a fiókból.
- Az mi? – kérdezte Cami, ezek szerint őse tud többet, mint én.
- Repülő jegyek, nyolc darab. Jorge már beszéltem a szüleiddel és ők is jönnek, azért van nyolc.
- Hova megyünk? – kérdeztem halkan, ugyan is nagyon féltem a választól.
- Haza megyünk, Madridba. – mondta pókerarccal, ekkor éreztem, hogy felforrt az agyvizem.
- Te tényleg tönkre akarod tenni az életemet? – csattantam fel.
- Miért tenném? Ott van mindenünk, a családunk másik fele. Ott minden tökéletes.
- Nem, nem. Apu, elvagy tájolódva, itt volt minden jó, bár nem tökéletes, itt vannak a barátaim.
- Otthon minden tökéletes és ott is vannak bőven barátaid. – csapott egyet az asztalra, mindenki minket nézett, egyszerre ingott a fejük, köztem és apám között.
- Nem, semmi sem tökéletes már egy jó ideje. Akkor volt minden tökéletes amikor anyuék még éltek, akkor te sem voltál ilyen. – álltam fel és elindultam az ajtó felé.
- Még is hova mész?
- Anyuhoz, ő megért. – kiáltottam vissza majd leemeltem a kocsi kulcsomat az akasztóról, beszálltam az autómba és elindultam a temető felé,megláttam egy idős asszonyt aki virágokat árult. – Mennyibe kerülnek ezek a vörös rózsák? – kérdeztem tőle kedvesen.
- 2 dollár egy szál. – válaszolta rekedtes hangján, láttam , hogy szüksége van pénzre, kértem három szálat, szépen összekötözte majd odaadtam neki tíz dollárt és a visszajárót neki adtam. Visszaültem az autóba, a virágokat a mellettem lévő ülésre helyeztem és bementem a temetőbe, anyám sírjáig vezettem majd kiszálltam. Amikor megláttam a nevét a sírjára raktam azt a három virágot, leültem a padra ami előtte helyezkedett el és csak csendben vártam. Igazából nem tudom mire, talán valami csodára, talán fél óra telt el, ekkor hallottam egy búgó motor hangot ami később el is hallgatott, majd egy ajtó csapódást. Tudtam, hogy apám az, most lesz az, hogy jön még egy pofon, elrángat és elvisz. Hatalmas meglepetés ért, mikor megláttam a piros supra cipőt amit eddig csak egy ember lábán láttam. A tekintetemet végig vezettem rajta, majd az arcánál megálltam, ez az a csoda amire vártam. Felálltam és a nyakába borultam, újra éreztem mámorító illatát, haja puhaságát.
- Semmi baj, itt vagyok. – zárta körém karjait, most úgy éreztem magam, mint egy romantikus filmben, de tudtam, hogy ez nem tarthat sokáig, hiszen elmegyek, nem tudom mikor. Eltolt magától, majd szemembe nézett, két kezét derekamra csúsztatta, lassan közeledett felém . Hirtelen ajkaink összeértek és egy szenvedélyes csókban forrtak össze. Most tökéletes minden, amikor vele vagyok, minden más. Miután elváltunk egymástól , leült a padra és ölébe húzott. Összekulcsolt ujjainkat néztem. tudtam, hogy el kell neki mondanom.
- Austin, elmegyek. – nyögtem ki nagy nehezen, felálltam öléből, mert éreztem, hogy lábra szeretne állni.
- Hova? – nézett rám értetlen tekintetével.
- Madridba. – ez az egy szó volt ami kijött a számon, mert tudtam, hogy elfog törni a mécses.
- Mikor, miért? – láttam szemébe a kétségbeesést és a szomorúságot, ettől még jobban összeszorult a szívem.
- Nem tudom, nem tudok semmit. Tegnap elmentem, Jorge talált meg és ma apu azt mondta, hogy velük költözünk Madridba. – ezek után nem szólt semmit, csak eltolt magától és nézett engem. Újra megölelt, éreztem , hogy pólómat könnyei áztatják. Én is sírtam volna de már nincs több könnyem. Hirtelen eleredt az eső, az időnek is olyan a hangulata , mint nekünk. Ha kimegyek és itt kell hagynom Austint, minden megfog változni és ezt nem akarom, így vagyok boldog, Austin mellett.

*II.Évad*52.rész-Eltíltva

Mivel a II.évad indításakor sikeresen átléptük a 10.000 kattintást, így itt is van egy új rész ;)
Lépjetek be a facebook-os csoportba :) *ITT*
Fruzsi xx. <3

  

*Zene*

Florencia szemszöge

A nap sugarai minden erővel azon voltak, hogy a szem héjamon keresztül is kiégessék a retinámat, nagy nehezen kinyitottam pilláimat majd láttam ahogyan egy kórházban vagyok, Austin rajtam alszik édesen. Éppen felé akartam nyúlni amikor éles fájdalom hatolt a vállamba.
- Bassza meg. – szitkozódtam, kicsit hangosabban, visszavettem a hangerőt, hogy ne keltsem fel barátomat, de ez nem jött össze.
- Jó reggelt napsugár, hogy aludtál? – nyomott egy csókot a homlokomra.
- Jól, de fáj a rohadt golyó helye. – húztam össze szemöldököm.
- Szóljak egy dokinak?
- Nem , nem kell. Semmi baj, nyugalom.
- Én annyira sajnálom kicsim, nem akartam, hogy ez legyen, rám kellett volna hallgatnod és otthon maradni. Akkor most én feküdnék itt, vagy az erdőben elásva, de nem te. – felment bennem a pumpa, hogy mondhatott ilyet?
- Austin Carter Mahone, ne idegesíts fel, ilyet még egyszer ne mondj. Nincs akkora bajom, tudod jobb így, mint ha meghaltál volna. – fogtam be száját, el sem hiszem, hogy ennyire nyúzott.
- Ez akkor sem jó így, megígérem neked, hogy megtalálom és megölöm. – szorította ökölbe a kezét, szétszedtem a „gumót” amit a kezével hozott létre majd szétfeszítettem.
- Az ölés nem megoldás, hidd el én is jobban szeretném őt a föld alatt látni, majd a rendőrség intézkedik és megtalálják, ne aggódj. A fontos az , hogy nem történt maradandó károsodás. – próbáltam nyugtatni, több-kevesebb sikerrel. Fejét újra a hasamra tette majd simogatni kezdte az említett testrészemet. Ezt az idilli pillanatot is meg kell zavarni, jelen esetben apámnak aki mint az őrült úgy vágta ki az ajtót.
- Kis lányom. – rohant hozzám. – te takarodj innen. – húzta fel barátomat a székből és hátrébb lökte.
- Apa. – szóltam rá. – Kell ez a fesztivál? – kérdeztem tőle. A pólójánál fogva húzta vissza Austint hozzám.
- Mi az , hogy kell e ez? – kérdezte idegesen ám már halkabb változatban – Itt fekszel, meg is halhattál volna. Mind miatta. – újra Austinra mutatott akinek a szemében látni lehetett egy kis félelmet, én is megijedtem. Sosem láttam még apát ilyennek. – Florencia, többet nem találkozhattok, nem akarom, hogy a közeledben legyen, nem akarom, hogy bajod essen. – lökte ki Austint az ajtón majd becsukta maga után, engem egyedül hagyva.

Az idő telt és két hét múlva már otthon lehettem, a sebem már nem is fájt annyira, a kötést levették ám a varrás nyoma ott maradt.  Ez alatt az idő alatt apu és mindenki sokszor jött be, Austint Camiék csempészték be, Jorge is eljött meglátogatni. Apu nem firtatta tovább az Austin témát aminek örültem, gondoltam, hogy ezek szerint lemondott arról, hogy nem találkozhatok vele. Megbeszéltük Austinnal, hogy ma este átmegyek hozzá, főzött nekem, éppen készülődtem amikor apu bejött hozzám.
- Hova mész? – kérdezte kíváncsian, vonakodva ám de megmondtam neki az igazat.
- Austinhoz, vacsorára. - mondtam neki cinikusan.
- Vetkőzz le és ezt felejtsd el, megmondtam, hogy nem akarom, hogy vele találkozz. Bajt hoz rád az a kölyök. – kiabálta.
- Apu, ezt nem teheted, szeretem. – mondtam dühösen és felvettem a fekete farmer sortot, egy rózsaszín toppba, fekete blézerben, fekete conversebe és immáron a rózsaszín farmeromba voltam.
- Hogy szeretheted? Veszélybe sodort. – csattant fel.
- Nem érdekel, apu, szeretem, miért olyan nehéz ezt felfogni? Nem az ő hibája volt, rosszkor voltunk rossz helyen. – mondtam neki higgadtan, remélem ettől megnyugszik és nem fog úgy viselkedni mint egy hisztérikus gyerek.
- Nem mész sehova kisasszony, itthon maradsz, nem találkozhatsz vele többet. – üvöltötte, szinte már zengett a ház, nyílt az ajtóm és Barbara lépett be, mögötte ott állt mindenki és minket nézett, úgy érzem magam, mint egy kabaréban, nem, inkább, mint egy cirkuszban.
- Apu, ne légy ilyen gyerekes, nem húzhatsz el attól az embertől akit mindennél jobban szeretek. – fordultam felé és most már idegesen kiáltottam rá.
- Nem érdekel mit mondasz, eldöntöttem. Eltiltalak tőle. – mutatott rám és feje már paradicsom színű volt a sok üvöltéstől.
- Olyan önző vagy. – kiabáltam felé, ekkor azt kaptam amire nem számítottam, egy hatalmas pofont. Nem is gondolkodtam, tovább.
- Utállak. – néztem szemébe és könnyes tekintettel löktem félre az ajtómban álló embereket majd levágtattam a lépcsőn és ki a házból, futottam ahogy csak tudtam.
- Florencia, most állj meg. – hallottam apám hangját, de nem érdekelt. Akkor vettem észre, hogy Austin kinyitja az ajtót, ezek szerint hallotta apámat, hozzá nem mehetek, félek, hogy rá is kezet emelne.
- Flo. – kiáltott rám, de meg sem álltam, háza előtt elfutva, a semmibe igyekeztem, minél távolabb az apámtól. Szedtem a lábaimat, nem tudom, hogy hová mehetnék, csak el, el messzire ahol senki nem állhat közém és Austin közé. Arra eszméltem fel, hogy érzem az óceán sós szagát , felnéztem és a parton voltam. Fájt a vállam, a lábaim begörcsöltek ezért zokogva rogytam a homokba. Térdeimet felhúztam mellkasomhoz és két karommal átöleltem őket, fejemet pedig térdeimre hajtottam. Ahogy felemeltem a fejem észrevettem, hogy a kedvenc blézerem úját teljesen végig szakítottam , biztos végig húztam valahol. Idegesen levettem magamról majd félre dobtam, visszahelyeztem fejem az előző pozícióba és csak sírtam. Miért ilyen nehéz minden? Miért nem élhetünk boldogan? Ez a szerelem túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, apu mindent elfog követni, hogy távol tartson attól az embertől aki ellopta a szívem . Mért olyan nehéz megérteni, hogy felnőttem? Szeretném a saját utamat járni és világot látni, olyan nehéz lenne ezt felfogni? Felemeltem a fejem és az óceán hullámait kezdtem el vizslatni, néztem ahogy nagy hullám jön, majd össze megy végül a partot mossa. Éreztem ahogyan valaki ráterít valamit a hátamra.
- Meg ne fázz. – ült le mellém valaki, felismertem a hangját de megakartam benne bizonyosodni, hogy tényleg ő e az. Felé néztem, majd megláttam barna szemeit, ismét keserves sírásban törtem ki majd a fiú nyakába fúrtam fejem. – Shh. nyugodj meg, nincs semmi baj. – simogatta a hátam, most vettem csak észre , hogy valójában eléggé lehűlt az idő.
- Jorge, nem érted, szeretem őt. Nem akarom, hogy apu eltiltson tőle. – töröltem le arcomról az odaszáradt könnycseppeket.
- Igazad van, nem tudom milyen ez. – sóhajtott és együtt érzően rám nézett.
- Honnan tudtad, hogy itt leszek? – kérdeztem tőle.
- Nem tudtam, apád kétségbeesetten hívott fel, hogy elfutottál és nem tudja, hol lehetsz egyből elindultam, hogy megkeresselek, gondoltam, hogy a parton lehet, Madridban is ha valami bajod volt mindig a nyugalmas és csendes helyekre mentél. – mondta és láttam amint szája sarkában egy kis mosoly bujkál.
- Ne szólj apámnak, nem akarok hazamenni. – hangom szinte már könyörgő volt, de nem akartam hazamenni, megütött, tudom nem nagy tragédia de sosem emelt rám kezet és amiket mondott.
- Majd akkor ma este nálunk alszol, anyu és apu úgy is régen látott. Megoldódik minden, beszélek apukáddal, hogy ma nálam alszol. Gyere. – nyújtotta kezét majd felhúzott a földről és szorosan megölelt. Erre volt most szükségem, egy jó baráti, nyugtató ölelésre. Pár percig így állhattunk majd szétváltunk és lassan elindultunk Jorge-ék háza felé, közben felhívta apát aki velem akart beszélni de én elutasítóan eltoltam a telefont. Nem sétáltunk sokáig, talán húsz percig, bekanyarodtunk egy utcába, nyugalmas környéknek tűnt, olyan kertvárosnak, nem voltak kerítések csak sok ház egymás mellett, mint a „Született Feleségek” című sorozatba. Megálltunk egy nagy kék háznál majd Jorge előre ment, hogy kinyissa az ajtót, halkan tárta ki előttem, levettük a cipőinket majd megfogta a kezem és felhúzott az emeletre, próbáltunk minél halkak lenni.  Beléptünk a szobájába és felkapcsolta a lámpát, gyönyörű volt, sötét kék volt a szoba fala, a bútorok fehér és fekete színben pompáztak, remek összhang.
- Menjél fürdeni, addig megágyazok. Törülközőt a harmadik fiókban találsz és adok alvó ruhát. – a szekrényhez ment, kivett egy pólót és egy francia bugyit.
- Honnan van francia bugyid? – kérdeztem miközben felhúztam az egyik szemöldököm.
- Anyu hülye ötlete, vett párat, tudod ha egy lány itt aludna. – kuncogott, ezen a kijelentésen nekem is nevetnem kellett, megköszöntem és elindultam a fürdőbe, A hajgumit levettem a csuklómról és kontyba kötöttem hajamat, levettem a ruháimat és szépen összehajtottam őket. Hallottam ahogy kopognak, az ajtó mögé álltam és kidugtam a fejem, ügyelve arra, hogy más testrészem ne legyen kint. – Bocsi, csak azt akartam mondani, hogy a polcon találsz fogkefét, a vendégeknek van itt. – mosolygott majd becsuktam az ajtót. Kinyitottam a zuhanykabint és beálltam a zuhanyrózsa alá, megengedtem a vizet, beállítottam arra a hőfokra ami kellemes volt és csak körülnéztem a helyiségbe. Itt fehér falak voltak fekete és kék csempével ez is popmás volt. Csak álltam a víz alatt és kiürítettem az elmém, kezembe vettem a tusfürdőt és megmosakodtam, kiléptem a kabinból, áttöröltem minden porcikám, felöltöztem majd fogat mostam és arcot. Feszélyezve éreztem magam amiatt, hogy kint van e fenekem de hála Istennek Jorge pólója a térdem fölé ért, így nem volt okom aggodalomra, lekapcsoltam a lámpát és  kiléptem a gőzzel teli szobából.  Jorge is gyorsan elment fürdeni, én az ágy szélén ülve vártam rá, mikor kijött bebújtam az ágyba, jó éjt kívánt és már éppen menni akart.
- Hova mész? – kérdeztem meglepetten.
- Aludni, a kanapéra.
- Ugyan, gyere. – emeltem fel a takarót.
- De, Austin. – vakargatta a tarkóját zavartan.
- Nincs baj, legjobb barátok vagyunk, régen is sokszor aludtunk együtt. – mosolyogtam, megvonta a vállát és befeküdt mellém.
- Nem baj ha? – kérdeztem és a mellkasára mutattam. Megrázta a fejét, miszerint oda tehetem a fejem. Ne higgyétek azt, hogy egy kis ribanc vagyok, mert nem csak jó volt egy legjobb barát nyugtató és óvó karjai között elaludni, Austint szeretem és ezen senki nem tud változtatni, köztünk sose lesz semmi több csak barátság és ezt Jorge is így gondolja. Odabújtam hozzá , karját derekam köré fonta és úgy húzott közel magához.
- Ne aggódj Chica (Ejtsd: Csiká, spanyolul azt jelenti, hogy kislány), minden rendbe lesz.
- Régóta nem szólítottál így. – mosolyogtam, ezt a becenevet még elsőben kaptam tőle amikor megismerkedtünk, ő mindig is majdnem, hogy másfél-két fejjel magasabb nálam ezért hívott így. – Jó éjt Jorge. – mondtam, ő is elmondta ezt a mondatot majd lehunytam a szemem és próbáltam nem a mai este történéseire gondolni, nagy nehezen, ámbár sikerült elaludnom.

*II.Évad*51.rész-Féltve

Na csajok, én már nem bírtam tovább, hogy ne posztoljak új részt :DD
Aki még nem lépett be a Facebook-os csoportba, az itt megteheti :) https://www.facebook.com/groups/328098790671865/
Jó Olvasást;)
Fruzsi xx. <3

Austin szemszöge

Ahogy a kórházhoz értünk tárcsáztam Camit, aki aggódóan mondta, hogy pár perc múlva megérkeznek. Fogalmam sincs mi lehet a barátnőmmel, az orvosok egyből a műtőbe tolták és kiabáltak össze- vissza, hogy életveszély,infúzió meg mindenfélét amitől csak forgott velem a világ.
- Austin. – hallottam meg Alex kétségbeejtő hangját, hátrafordultam és láttam amint futva jön felém három ember, gondolom az öcséinket lepasszolták, hogy azért még se legyenek itt.
- Hol a húgom? Mi van vele? – sírt Cami.
- Nem tudom, egyszerűen csak elmentünk moziba ahogy mondtuk nektek is aztán elmentünk sétálni és valami barom , őrült volt, odajött hozzánk és fegyvert rántott elsütötte felém de Flo beugrott elém és eltalálta őt a golyó. – rogytam le az egyik székre és éreztem amint a sós cseppek elhagyják könnycsatornámat. Ahogy újra bevillantak előttem a képek, ahogy az a nyomorult lő és Flo már a földön van, hiába tudta Alex, Cami, hogy mibe keveredtem majd elmondom nekik később, de nem akarom, hogy Barbara is hallja, nem bírnám ki, ha emiatt máshogy néne rám.
- Mi történt aztán? – ült le mellém Barbara és megértően simogatta a hátam.
- Odarohantam hozzá aztán kértem, hogy bírja ki amíg a mentők kiérnek és megígérte, hogy nem fog itt hagyni. – dőltem hátra, fejem a falnak ütődött de nem tudtam most vele törődni, sokkal nagyobb fájdalom volt a szívembe, ami amiatt van, mert az életem van bent a műtőbe, életveszélyben van és semmit sem tudunk róla.

Nem tudom mióta de legalább három órája ülünk ezen a kibaszott széken és várjuk, hogy valaki elmondja a barátnőm állapotát, mint ha meghallott volna az ég, egy nő lépett ki a műtőből és gyors léptekkel szelte át a kötünk lévő távolságot.
- Maguk Florencia hozzátartozói? – kérdezte sürgetve a nő.
- A nevelőanyja vagyok, mondja kérem, mi van vele? – Barbara volt az első aki a leggyorsabban tudott reagálni.
- A kisasszony állapota nagyon súlyos volt és még mindig az, a golyó a ball vállát találta el, sikeresen eltávolítottuk ám gondok léptek fel a műtét során. A hölgy szíve nem bírta, ezért leállt, újraélesztettük és harmadik próbálkozásra sikerült visszahozni őt. Az állapota stabil ám még súlyos, a 305-ös terembe lesz, bemehetnek hozzá, viszont egyszerre maximum ketten. Még aludni fog, nagyon erős altatót kapott, hogy pihenjen a szíve, valószínűleg csak reggel vagy délelőtt fog felkelni. Ha bármi probléma van, vagy kérdésük esetleg kérésük akkor keressenek meg. Viszontlátásra. – intett és el is ment, nem tudtam felfogni amit mondott. Leállt a szíve és újra kellett éleszteni, altatót kapott, súlyos az állapota. Ezek a szavak visszhangoztak a fejembe,Barbara felsegített és elindultunk a 305-ös szoba felé, megálltunk előtte.
- Én utoljára megyek. – jelentettem ki majd újra a műanyag szék fogságába kerültem, Cami és Alex mentek be, Barbara is leült mellém, majd elővette a telefonját, és tárcsázott.
- Szia szívem. – ebből kivettem, hogy Paullal beszél, te jó ég, mit fog ehhez szólni. – Ne haragudj ha felébresztettelek, de hatalmas gond van. A legkorábbi géppel haza kéne repülnöd, a lányod egy merénylet áldozata lett a Keltei-kórházban vagyunk, meglőtték és súlyos az állapota. – hadarta idegesen, beszéltek még pár mondatot majd letette. – Holnap délután-re ér ide, ekkor tud a legkorábban jönni. – sóhajtott egyet, tudom milyen rossz neki, közel álltak egymáshoz Florenciával, nem olyan anya- lány inkább olyan barátnők. Barbarának is mindannyian fontossá váltunk ahogyan ő is nekünk. Idegőrlő várakozás után, végre én mehettem be a féltett kincsemhez, nehezen nyomtam le a kilincset, nem tudtam mi fog rám várni bent, féltem. Benyitottam majd egy sötét szobában voltam ahol mindössze a kis éjjeli lámpa nyújtott fényt, ami barátnőm ágya melletti kis szekrényen helyezkedett el, halkan becsuktam az ajtót majd lassú léptekkel mentem felé. Az ágy melletti székre ültem le és végig néztem rajta. A szokásos pöttyös kórházi hálóing volt rajta, orrából két felé ágazó cső jött ki ami feje mögött ért össze, a kezéből is egy cső lógott ami egy infúzióba vezetett, bőre hófehér volt, haja szétterült a fehér párnán, derekáig takarta őt a takaró. Óvatosan nyúltam a vállát fedő anyaghoz és lassan húztam el, bevolt kötve a válla egy fáslival amin vérfolt volt. Visszahelyeztem a testrészére a hálóinget és megfogtam a kezét, hideg volt, akár egy fagyos decemberi nap New Yorkban. Két könyökömet az ágyára támasztottam, tenyereim közé fogtam kezét és fejemet ráhajtottam.
- Nem hiszem el, minden az én hibám, tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöd, ebbe az egészbe nem is kellett volna belekeveredned. Jobb lenne , ha most én feküdnék itt, jobb lett volna, ha nem kémkedsz utánam és nem tudtad volna meg a titkom. Nem neked kéne itt feküdnöd, súlyos állapotban, ha nem nekem. – sírtam, kevés hang volt a terembe, keserves zokogásom és a kis gép ami a szíve működését jelezte, ezek a hangok voltak amik megtöltötték a kórtermet. – azt mondta, hogy nem hagysz itt és erős leszel, gyerünk Flo, menni fog. – könyörögtem neki azért, hogy életben maradjon. Nem tudom mióta ülhetek itt egy helyben és itathatom az egereket de arra lettem figyelmes, hogy nyílik a mögöttem lévő ajtó.
- Haver, gyere, késő van. Reggel visszajövünk. – szólt Alex, tudtam, hogy nem akarok elmenni, itt fogom megvárni amíg felkel.
- Nem, maradok. Ti menjetek.
- Oké, akkor reggel, szia. – mondta és már be is csukta az ajtót, fejemet barátnőm hasára fektettem, figyelve arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Finoman helyeztem kobakomat a hasára, fejemet az arca felé fordítottam és kezét még mindig nem engedtem el, azt akarom, hogy ha fel kel akkor én legyek az első akit lát, azt akarom, hogy ne haragudjon rám, azt akarom, hogy továbbra is szeressen. Minden oka meglenne arra, hogy utáljon hiszen én kevertem bele ebbe az egészbe, ha én nem lennék most biztosan valamelyik haverjával beszélgetne, esetleg aludni, pizsama partin lenne. Nem itt, ebben a lehangoló, üres kórházban.  A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, felemeltem kezét és finoman ajkaimhoz emeltem, egy csókot leheltem rá majd magam mellé helyeztem és próbáltam elaludni.