*II.Évad*53.rész-Minden megváltozik

Facebook csoportba lépjetek be :) *ITT*

Mikor felkeltem, kipihentnek éreztem magam, kényelmesen és nyugodtan aludtam. Félve néztem az órára ami délelőtt 11-et mutatott. Oldalra fordultam és látta, hogy Jorge-nak hűlt helye van az ágy másik oldalán. Nyújtózkodtam egyet az ágyban, majd ledobtam magamról a takarót és a fürdőbe mentem, arcot mostam majd felvettem a tegnapi fehér neműmet, nadrágomat és kerestem egy pólót ami nem annyira gáz – mármint, hogy nem túl bő nekem. – nagy nehezen találtam egy fekete atlétát, szerintem ezt már rég kinőtte a barátom, ugyan is jó volt rám. A hátamnál és a hasamnál lógott egy kicsit, de megteszi. Bátorkodtam leemelni a polcról a fiú hajkeféét is, átszántottam, hosszú s barna hajamon, majd visszatettem a tárgyat a helyére. A szemeim kicsit pirosak voltak a sok sírástól de ennek ellenére nem tűntem meggyötörtnek, pedig a szívem összefacsaródott, mint a egy citrom. Bevetettem az ágyat majd lassan kinyitottam a szoba ajtaját, már idefent érezhető volt a friss rántotta illata. Korgott egyet a hasam így szélsebesen ám halkan léptem le a lépcsőfokokra. A nappaliban ment a televízió és ehhez egy fekete haj is társult, egyből felismertem.
- Marcell. – kopogtattam meg a vállát.
- Á, édesem, csak hogy felébredtél. - kerülte meg gyorsan a kanapét majd szorosan megölelt.
- Florencia? – nézett rám nagy barna szemeivel Esperansa . – Jorge anyukája. – lassan bólintottam majd ő is gyorsan felém jött majd erősen karjaiba zárt.
- Örülök nektek. – fogtam meg mind a kettejük kezét, tényleg nagyon hiányoztak már, a konyhába indultam ahol Jorge kirakta a tányérokra a gőzölgő tojást és mellé a pirítósokat. - Te tudsz főzni? – nevettem fel.
- Ezt-azt. – mosolygott rám, majd kihúzta a széket, ezzel jelezve, hogy üljek le, így is tettem. Mindenki leült az asztalhoz, jó étvágyat kívántunk majd elkezdtünk reggelizni. Furcsa volt így majdnem 4 év után újra látni őket, mosolyogva néztem  végig mindenkin, semmit nem változtak csak Jorge. Esperansa gyönyörű hosszú, göndör loknijai semmit nem változtak, arcán még mindig nincs egy ránc sem,alakja most is karcsú és tökéletes. Marcell fekete haja rövid, izmosabb testalkatú, az ő arcán néhol egy-két ránc éktelenkedik, de nem baj. Jorge, na ő viszont más, eltűnt az a régi, szeleburdi kisfiú, most már kemény,önálló, magabiztos, bátor férfi lett. A rövid haja már hosszabb és égnek áll, arca férfiasabb lett és érettebb, eltűntek a kicsi pattanások a homlokáról, már nincs fogszabályzója. Látszik, hogy elrepült a fejünk felett az idő, hipp-hopp és már huszonegy évesek leszünk. El sem hiszem, emlékszem amikor még a homokozóban játszottunk, vagy délután csúszdáztunk és hintáztunk a játszótéren . Veszekedtünk, mert nem akarta visszaadni az akkoriban legkedvesebb mackómat, ami mai napig nála van. Miután elfogyasztottuk a finom, késői reggelinket, Esperansa és Marcell elmentek dolgozni én pedig az emeletre indultam, végig simítottam kezem a lépcső mentén húzódó korláton és már az emeleten voltam. Jorge még lent maradt rendet rakni, benyitottam a szobájába és a sarok kanapéjához mentem, tele volt párnákkal és plüssökkel, kiszúrtam egyből a mackómat. Ezt anyutól és aputól kaptam az első szülinapomra, lassan nyúltam felé majd a kezembe vettem, végig simítottam a puha anyagon és könnyek szöktek a szemembe, beugrott az a kép ahogyan kicsiként örülök a mackónak amikor kibontottam a csomagolásból. Hirtelen felindulásból magamhoz öleltem a mackót és úgy pityeregtem, egyszer csak két erős kart éreztem , a derekam köré csavarodtak, állát a vállamra tette.
- Ha kell visszaadom. – bugta fülembe.
- Nem kell, nekem van több emlékem anyuról, ez a te emléked rólam, ha újra elmennénk vagy ti mennétek el akkor ez a maci azt jelképezi, hogy ott vagyok veled. – visszatettem a párnák közé az állatot, Jorge maga felé fordított, egy puszit adott az arcomra és megölelt. Mindig tudja mivel tud lenyugtatni, ezt régen is szerettem.
- Haza kéne, hogy vigyelek, apukádék biztos aggódnak. – levette magáról pólóját, ezzel felfedve hasát, végig néztem rajta és meg van a „V” vonala és a hat kockája, . – egyébként jól állt neked a ruhám. – kacsintott mosolyogva majd felvett egy másik pamutot. Bementem a fürdőbe és megmostam az arcomat majd elindultunk.  ház előtt állt egy gyönyörű fekete 6-os BMW. Amikor Jorge odament és egyszerűen beült, a szám is tátva maradt. – Nem jössz? – nyitotta ki nekem az ajtót, bólintottam mosolyogva majd beültem. Belül krém színű bőr volt az ülés, a műszer fal is krém színű volt.
- Gyönyörű. – néztem körül az autóban.
- Igen, imádom Florenciát. – nézett rám mosolyogva.
- Rólam nevezted el az autódat?
- Igen, ez az első kocsim és gondoltam, hogy arról a lányról nevezem el akivel mindig együtt voltam. Ez furcsán hangzik de anyun kívül te voltál az első lány az életembe. – nevetett fel, ez végül is igaz, apun kívül Jorge volt az első fiú az életembe .Beindította az autót és lassan kanyarodott a fő útra ami a part mellett volt. Minden sebességhatárt betartottunk, még is olyan volt , mint ha 130 km/h-val haladtunk volna. Egyszer csak megállt a járgány és már a házunk előtt voltunk, egyből nyílt az ajtónk és Barbara aggódó tekintetével találkoztam, kiszálltam, odarohant hozzám és megölelt.
- Hazajött. – kiáltott be a házba, kiszaladt az egész család, Cami a nyakamba vetette magát és majdnem megfojtott, az öcsém is ugyan ez csinálta. Apu Jorgeval fogott kezet majd rám nézett, én is rá és elindultunk be a házba, leültünk a nappaliba és apu elővett egy borítékot a fiókból.
- Az mi? – kérdezte Cami, ezek szerint őse tud többet, mint én.
- Repülő jegyek, nyolc darab. Jorge már beszéltem a szüleiddel és ők is jönnek, azért van nyolc.
- Hova megyünk? – kérdeztem halkan, ugyan is nagyon féltem a választól.
- Haza megyünk, Madridba. – mondta pókerarccal, ekkor éreztem, hogy felforrt az agyvizem.
- Te tényleg tönkre akarod tenni az életemet? – csattantam fel.
- Miért tenném? Ott van mindenünk, a családunk másik fele. Ott minden tökéletes.
- Nem, nem. Apu, elvagy tájolódva, itt volt minden jó, bár nem tökéletes, itt vannak a barátaim.
- Otthon minden tökéletes és ott is vannak bőven barátaid. – csapott egyet az asztalra, mindenki minket nézett, egyszerre ingott a fejük, köztem és apám között.
- Nem, semmi sem tökéletes már egy jó ideje. Akkor volt minden tökéletes amikor anyuék még éltek, akkor te sem voltál ilyen. – álltam fel és elindultam az ajtó felé.
- Még is hova mész?
- Anyuhoz, ő megért. – kiáltottam vissza majd leemeltem a kocsi kulcsomat az akasztóról, beszálltam az autómba és elindultam a temető felé,megláttam egy idős asszonyt aki virágokat árult. – Mennyibe kerülnek ezek a vörös rózsák? – kérdeztem tőle kedvesen.
- 2 dollár egy szál. – válaszolta rekedtes hangján, láttam , hogy szüksége van pénzre, kértem három szálat, szépen összekötözte majd odaadtam neki tíz dollárt és a visszajárót neki adtam. Visszaültem az autóba, a virágokat a mellettem lévő ülésre helyeztem és bementem a temetőbe, anyám sírjáig vezettem majd kiszálltam. Amikor megláttam a nevét a sírjára raktam azt a három virágot, leültem a padra ami előtte helyezkedett el és csak csendben vártam. Igazából nem tudom mire, talán valami csodára, talán fél óra telt el, ekkor hallottam egy búgó motor hangot ami később el is hallgatott, majd egy ajtó csapódást. Tudtam, hogy apám az, most lesz az, hogy jön még egy pofon, elrángat és elvisz. Hatalmas meglepetés ért, mikor megláttam a piros supra cipőt amit eddig csak egy ember lábán láttam. A tekintetemet végig vezettem rajta, majd az arcánál megálltam, ez az a csoda amire vártam. Felálltam és a nyakába borultam, újra éreztem mámorító illatát, haja puhaságát.
- Semmi baj, itt vagyok. – zárta körém karjait, most úgy éreztem magam, mint egy romantikus filmben, de tudtam, hogy ez nem tarthat sokáig, hiszen elmegyek, nem tudom mikor. Eltolt magától, majd szemembe nézett, két kezét derekamra csúsztatta, lassan közeledett felém . Hirtelen ajkaink összeértek és egy szenvedélyes csókban forrtak össze. Most tökéletes minden, amikor vele vagyok, minden más. Miután elváltunk egymástól , leült a padra és ölébe húzott. Összekulcsolt ujjainkat néztem. tudtam, hogy el kell neki mondanom.
- Austin, elmegyek. – nyögtem ki nagy nehezen, felálltam öléből, mert éreztem, hogy lábra szeretne állni.
- Hova? – nézett rám értetlen tekintetével.
- Madridba. – ez az egy szó volt ami kijött a számon, mert tudtam, hogy elfog törni a mécses.
- Mikor, miért? – láttam szemébe a kétségbeesést és a szomorúságot, ettől még jobban összeszorult a szívem.
- Nem tudom, nem tudok semmit. Tegnap elmentem, Jorge talált meg és ma apu azt mondta, hogy velük költözünk Madridba. – ezek után nem szólt semmit, csak eltolt magától és nézett engem. Újra megölelt, éreztem , hogy pólómat könnyei áztatják. Én is sírtam volna de már nincs több könnyem. Hirtelen eleredt az eső, az időnek is olyan a hangulata , mint nekünk. Ha kimegyek és itt kell hagynom Austint, minden megfog változni és ezt nem akarom, így vagyok boldog, Austin mellett.